Lányi: a Fidesz nem töltheti be az ellenzék szerepét

VéLEMéNY

2026. július 26. · Budapest Blog

Lányi András filozófus hosszú esszében tekinti át, „hol állunk 2026 nyarán”. A szerzőt azért kérték fel az írásra, mert ő volt az, aki már 2022 végén – tehát az Orbán Viktor vezette kormány újabb választási győzelme után – kijelentette: az Orbán-korszaknak vége. Pontos látleletet adott akkor arról, hogyan kerültek „borzasztó állapotba” a Fidesz-hatalom tartóoszlopai; mostani írása ennek a folyamatnak a nyári mérlegét vonja meg.

Miért bukott meg végül a Fidesz rendszere?

Lányi szerint Orbán Viktor „a politikai játszmák nagymestere volt, nem az életismereté”, aki egyetemista padból egyenesen a parlamenti padsorokba ült át. A 2022-es választás után a kormányfő abban a hitben élt, hogy népszerűsége „a saját táborán belül töretlen”, oroszbarát külpolitikája „eladható”, a társadalmi elégedetlenség pedig a civil mozgalmak és a független média kriminalizálásával kezelhető. A magyar választási rendszer aránytalansága szerinte elrejtette, hogy a parlamenti kétharmad „egy aránylag kicsiny, a véltnél sérülékenyebb többség szavazatával” jött létre.

A fordulatot Lányi az orosz–ukrán háború elhúzódásához köti: „Európa összezárt, Magyarország elszigetelődött.” A hivatalos propaganda hazugságaira „egyre kevesebben voltak vevők”, a nyilvánosságot elborító vádaskodás visszatetszést szült, az elégedetlen civilek hangja felerősödött. A Fidesz-oligarchák „az ország erőforrásaival űzött rablógazdálkodása” épp ezekben az években vált „mértéktelenné és leplezetlenné”, miközben a szakértők azon vitatkoztak, „parlamenti diktatúrának vagy vezérdemokráciának” nevezzék-e a rendszert – Lányi szerint a végeredmény „nyílt önkényuralom” lett. Bős–Nagymarost szerinte az akkumulátoripar botránya jelentette a Fidesz számára, és a „hatalmas állami támogatással felhúzott környezetromboló üzemek” társadalmi ellenőrzés nélkül maradtak.

Magyar Péter fellépése okozta a Fidesz bukását?

Lányi határozottan cáfolja, hogy a Tisza Párt elnökének megjelenése hozta volna az áttörést. „Orbán és rendszerének bukását tehát nem Magyar Péter fellépése okozta. Pont fordítva történt: az új kihívó esélyeit javította a hazai társadalom birkatürelmét kikezdő provokációk sorozata, a megváltozott közhangulat” – írja. Magyar fellépését „egy sikeres szappanopera valamennyi kellékével” szereltnek látja, amelyet a politikus „bátran és vasszorgalommal” használt ki. Lányi külön kérdésként teszi fel: „megnyerte a választásokat, de létezik-e” a Tisza Párt, és „mivé alakul idővel a Magyar Péter Show, a frissen verbuvált parlamenti frakció, a kormányzó apparátus és a tegnapi Tisza-szigetek viszonya”.

Milyen pártot képvisel az új kormány?

A szerző külön szakaszt szentel annak a kérdésnek, hogy „a kormány milyen párti”. Nem a régi pártirányzatokhoz való viszonyulás érdekli – „melyik előítélet- és gyűlöletközösség haragját vonja majd hamarább magára” –, hanem az, hogy „képes lesz-e az ország előtt álló nagy kérdésekre adott, kül- és belföldi lobbisták által melegen ajánlott, történelmi példákkal alátámasztott, tudományosan aláhúzott” válaszokat adni. A Fideszről szólva leszögezi: „E nyíltan totalitárius kísérlet utóvédje egy demokratikus rendszerben a legjobb akarattal sem töltheti be az ellenzék szerepét. Saját önmeghatározásuk szerint az ország jelenleg idegen uralom alatt áll. Tulajdonképpen illegalitásba kellene vonulniuk.”

Mi lesz a Mi Hazánk sorsa a parlamentben?

Lányi a Mi Hazánkot „politika kívüli jelenségnek” tekinti: „A sérült, elkeseredett emberek indulatára építő szélsőséges politikának Trianon óta Magyarországon stabil vevőköre, az ország házában bérelt helye van. Csupán a nevük változik időről időre.” Szerinte „vállalhatatlanok és jelenleg szerencsére veszélytelenek”. A parlamentből kiszorult vagy oda be sem jutott pártformációk társadalmi beágyazottságát a „hibahatár körül” látja.

Mit kell visszaszerezni a NER után?

Lányi az új kormány legfontosabb feladatának a „NER mindenütt jelenlévő maradványainak, csapdáinak, adósságainak, alvó vagy nagyon is éber ügynökeinek” eltakarítását jelöli ki, és „minél többet visszaszerezni abból, amit elloptak”. „Pokoli nehéz lesz, és akkor ez még csak a dolog könnyebbik része” – írja. A parlament szerinte „továbbra is ellátja témával a tömegmédiát”, de „nem a jövőről, hanem a múltról szól”. A szerző arra figyelmeztet, hogy „a politika alapvetően nem pártpolitikát jelent”, és „az utolsó komolyan vehető Tiszán inneni pártot (a sajátját) Orbán Viktor számolta fel”.

Elkerülhető az egypártállami „vircsaft”?

A szerkesztői mérleg: Lányi esszéjének legnagyobb értéke, hogy a 17. Alaptörvény-módosítást és a Fidesz önképét egy lapon említi. Ha a kormánypárt saját narratívája szerint „idegen uralom” van, akkor a parlamenti ellenzéki politizálás valóban formális: a Fidesz valójában a rendszeren kívüli „utóvéd” szerepét tölti be, nem a hagyományos értelemben vett ellenzékét. Magyar Péter „show”-ként való emlegetése ugyanakkor alábecsüli a Tisza 2026-os győzelmének intézményi súlyát – a 2022-es és 2026-os választási eredmények közötti különbség nem csupán kommunikációs, hanem strukturális. A Fidesz „illegalitásba vonulása” Lányi szerint nem fenyegetés, hanem diagnózis: a párt a demokratikus játékszabályokat „elég rugalmasan kezelte”, és most ezt a mentalitást a vesztes pozícióba kerülve is fenntartja. A szerző figyelmeztetése a „fél országról szóló honvisszafoglalásról” egyben politikai programvázlat is: a nemzeti vagyon visszaszerzése tulajdonformák és gazdálkodási rendszerek újraszabását igényli, nem csupán büntetőjogi eljárásokat.